XIII. stáció

LEVÉTEL A FÁRÓL

Iz 53,8

Földi utunk olyan alaphelyzetét látjuk itt ismét, amelyet senki nem kerülhet el. Így vagy úgy, de mindenki átéli a gyászt: lesz sirató és lesz siratott is, amikor teste majd visszakapja a halottnak járó tiszteletadást, a gyengédséget, a könnyeket, amelyeket egykor ő adott meg valaki másnak.

Van anya, mint Mária, aki másodszor is megszüli gyermekét: ismét át kell adnia, ezúttal egy még nagyobb ismeretlennek. Amikor először szenvedett érte, az életnek adta át, és szenvedése gyümölcsét a karjában tarthatta. Most a halálnak adja át, s szenvedése gyümölcsét karjából veszti el. Az elszakadás fájdalmasabb. Összetöri egész lényét.

Van, aki barátként vagy tanítványként vesztes, mint itt János apostol. Közös emberi történetük véget érni látszik, semmi bizonyosat nem tud a jövőről.

Nappal és éjszaka, élet és titokzatos öröklét határán állnak mindhárman. Arcuk szépsége és harmóniája most eltűnt. Vonásaik megtörtek. Csúnyák. Van ideje a szépségnek, és van ideje annak, hogy a szépség átalakuljon. Valami mássá válik, ám erejét nem veszíti el. Most van esélyünk, hogy őket szemlélve a csodálat helyén mélységes szeretet, oltalmazó gyöngédség foganjon bennünk – nemcsak irántuk, hanem végső soron az egész esendő emberi nem iránt.

Források:

https://szignum.hu/rolunk/boldogasszony-iskolanoverek

https://www.iskolanoverek.hu/kozossegben-elunk/kik-vagyunk/rendtortenet