VII. stáció

MÁSODIK ELESÉS

Siral 1,1; 2,11

A földre lépni, embernek születni annyi, mint elébe menni azoknak a tapasztalatoknak, amelyek az emberek romlottsága miatt a világban várnak ránk. Égnek és földnek, tűznek és pornak, örök életre és halálra szántnak aránya emiatt megbillen. A fenyegetettség érzése kezd elhatalmasodni, az ember a földre kényszerül. Csak így válik éretté annak az élménynek feldolgozására, amely a halálban várja: teljes magány, elvetettség, ugyanakkor igazi valójának örök élete abban, aki a létbe szólította.

Jézus isteni természete a szenvedések idején egészen rejtetté vált. Akik látták, megértették, hogy ő egészen ember: megérthető, követhető ember, aki tudja, hogy mit élünk át mindannyian. A maga részéről ő is átélte mindezt. Fájdalmában pedig ahhoz az Úrhoz kiáltott fel, akihez valójában tartozott, és akitől valóban segítséget remélhetett – noha éppen ő engedte nyomorulttá válni. a hűség köteléke Atya és Fia között eltéphetetlen.

Mi sem feledkezhetünk el erről, hiszen megtapasztaljuk, hogy ha hűségesen ragaszkodunk Istenhez, kínjaink életünk becses kincseivé válnak. A zsoltáros így mondja: „Járnak bár a halál árnyékában, ott sem félek semmitől, hisz te vagy velem. Uram, a te pásztorbotod megvéd és biztonságot ad nékem ott.” (Zsolt 22,3)

Források:

https://szignum.hu/rolunk/boldogasszony-iskolanoverek

https://www.iskolanoverek.hu/kozossegben-elunk/kik-vagyunk/rendtortenet