VI. stáció

VERONIKÁVAL

Iz 63,9

Ozeás próféta a Kr. e. 8. században hasonlította először Istennek az ember iránt érzett szeretetét a vőlegény menyasszonya iránti szerelméhez. Azóta eleven ez a párhuzam, maga Jézus is használta. Az ember számára ez a kapcsolat a legforróbb, a legteljesebb; nem adhat nagyobbat, mint hogy szerelme egész lényét elfogadja, és képét bensejében hűséggel őrzi, mert tudja, nélküle nem lehet egész. Hogy a haláltól fenyegetett ember szomjas vággyal áhítozik a végtelenre, akit vagy Istennek hív, vagy más névvel illet, és szenvedéllyel keresi a lehetőséget teremtésben, az élményekben, de legfőképp a kedvesében, hogy önmagán túlléphessen – az nem csoda, és egészen érthető. De hogy miért jelentjük ugyanezt a végtelen Istennek, miért vágyódik utánunk ugyanilyen szenvedéllyel – nos, ezt ne lehet megérteni, s talán ez a világon létező legnagyobb csoda. Márpedig így van: olyan forró ragaszkodással szereti Isten a teremtményét, olyan odaadással és figyelemmel hordozza törékeny életét, sőt a teremtés művében társteremtővé teszi, hogy minden emberi szerelem ősképe az övé. Teremtményét is képessé akarja tenni erre a szeretetre; képesek lehetünk mi is viszonozni azt, meghívni Istent társunknak minden munkánkhoz, és bensőségesen őrizni magunkban az ő képét, amely mindig megújul, fejlődik, alakul bennünk.

Veronika beszélő név, jelentése: igaz képmás. Utal egyrészt Krisztus igaz képmására, amelyet az ember kap ajándékba, másrészt pedig arra, hogy minden ember Isten képmása, ahogy a teremtés-elbeszélésben olvassuk: Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mindkét arc vonásait szeretettel és nagy-nagy felelősségtudattal ápoljuk. Alig tudjuk felfogni, mit jelent: Istennel hasonlítunk egymásra!

Források:

https://szignum.hu/rolunk/boldogasszony-iskolanoverek

https://www.iskolanoverek.hu/kozossegben-elunk/kik-vagyunk/rendtortenet