Lázár János országgyűlési képviselő, Miniszterelnökséget vezető miniszter a reformáció 500. évfordulója alkalmából, a Makó- Belvárosi Református Egyházközség Templomában elmondott ünnepi beszéde.
Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
A reformáció egyik jelentős, de kevésbé ismert szerzője, a német Andreas Hyperius azt írta 1553-ban, hogy még „A kutyáknál és kígyóknál is jobban kell kerülni a szavak hiábavaló harcát, a hangok tartalmatlanságát, az új frázisokat.” Persze a makói gyülekezet szerencsére nem teológiai vagy hittörténeti hozzászólást vár tőlem, amikor lehetőséget adott arra, hogy ezen a fontos vasárnapon én is köszönthessem Önöket. Önökön keresztül pedig köszönthessem és méltathassam a reformáció 500 esztendejét, elsősorban a magyar reformáció fél évezredét is! Világi, állami vezetőként, helyi politikusként, de még családfőként-édesapaként is azt hiszem, inkább azt a kérdést érdemes feltennem és megválaszolnom, hogy: Mit adott nekünk a reformáció?
Mit adott nekünk, Dunán innen és Dunán túl, gyülekezeten kívül és azon belül – egyszóval mit adott a reformáció nekünk, 21. századi magyaroknak? A „kedvezményezetti” kör kitágítása – ha megengedik, hogy ezt a bürokrata kifejezést használjam – nagyon is indokolt. A reformáció ugyanis sosem maradt afféle felekezeti „belügy”. Még ha ezt annakidején az a bátor és bölcs wittembergi plébános sem gondolta volna, aki a temploma kapufélfájára kitűzte híres reformjavaslatait…
A reformáció már néhány emberöltő alatt világformáló erőnek bizonyult. Egyszer és mindenkorra megváltoztatta a világunkat, az emberi civilizációt. Egy olyan új szellemtörténeti korszakot nyitott meg Európa és Magyarország, az európaiak és a magyarok életében, amely nem csupán a keresztény közösség – idővel pedig egy szűkebb közösség, az önmagát a keresztyén szóval megkülönböztető protestánsok – életére volt hatással. Hanem a társadalom, a kultúra, sőt a gazdaság egészére is. Társadalom, kultúra, gazdaság – ha megengedik, e három terület rövid szemrevételezése révén igyekszem igazolni a tételt, amit az imént megfogalmaztam. Azt tudniillik, hogy a reformáció megváltoztatta az egész Nyugati kultúrát, és átformálta Európát, illetve az európaiságot, azon belül átformálta Magyarországot és a magyarságtudatot is.
Hölgyeim és Uraim!
Ahogy ígértem, őrizkedni fogok attól, hogy ennyi tudós ember között teológiai kifejezéseket elemezzek, és általában, hittudományi kiselőadást tartsak. Méltó nem vagyok rá, önöknek meg szükségük nincs ilyesmire. Ezért csupán utalnék néhány olyan fogalomra vagy hittételre, amely a reformáció lényegéhez tartozik. És amely nélkül nem volna elbeszélhető annak a nagy lelki-szellemi rendszerváltozásnak a története, aminek a reformációt én látom.
Az első ilyen hittétel természetesen az, hogy az üdvösség ügyének legfőbb letéteményese maga az egyén. Luther azt tanítja nekünk, hogy amikor a végső megméretésre kerül sor: nincs könnyebb út, nincs korrupt megoldás: nincs búcsúcédula. Csak az egyéni teljesítmény van, az egyéni életút, az egyéni helytállás. Ez a talán aprónak tűnő újítás volt az, ami idővel alapja lett a mai, modern ember szabadság-felfogásának, a mai ember szabadságfogalmának is. És mindannak, ami ebből a szabadságból következett. Mert mi is következett belőle?
Egyebek mellett, vagy talán mindenekelőtt az, amit szép keresztyén szóval úgy szoktunk mondani, hogy: serénység. Más szóval tevőlegesség. Szüntelen törekvés. Szorgosság, szorgalom. És ezzel szoros összefüggésben: hivatástudat. Eötvös József, a magyar történelem egyik legnagyobb kultúrpolitikusa írja, hogy: „A szabadság az az állapot, amelyben az ember a saját erőit éppúgy, mint az őt körülvevő természetet a lehetőség határain belül maga választotta cél eléréséhez használhatja.” Márpedig az a gondolat, hogy az embernek már itt, a földi életében is célja (úgy értem, hasznos, kézzel fogható dolgokban mérhető; ha tetszik, nagyon is világi, mégis Istennek tetsző célja) lehet, 500 évvel ezelőtt bizony egy forradalommal ért fel!
A reformáció tanai nemcsak azért tudtak elterjedni és hatni az európai és a magyar társadalomban, mert az embereket akkor nyugtalanító teológiai kérdésekre meggyőzőbb és érthetőbb feleleteket adtak. Hanem azért is, mert világos és követésre érdemes erkölcsi normarendszert állítottak fel a hétköznapokban. Értelmet adtak a munkának, a hivatásnak. Célt az életnek.
Ez az a pont, hölgyeim és uraim, ahol nem lehet továbblépni egy nagy gondolkodó nevének, és egy általa megalkotott fogalomnak az említése nélkül. Természetesen Max Weberre, a késő 19. század – kora 20. század jeles német szociológusára és közgazdászára, illetve az általa megfigyelt és leírt protestáns etikára utalok. A reformáció – vagy ahogy ő fogalmaz: a protestantizmus – társadalmi hatása Max Weber szerint kivitte az elhivatottságot a szerzetesi cellákból. Ki a hivatás világába. Ki a laikusok, vagy ahogy ma mondanánk: a civilek világába. Ez pedig alapvetően járult hozzá a modern piacgazdaság fejlődéséhez! Max Weber nem kevesebbet állít (és ezt a fölismerését ma már nem is vitatja senki), hogy a református, protestáns értékrend teremtette meg a feltételeit a magántulajdonon alapuló modern piacgazdaságnak.
A logikai lánc pedig innen már egészen a polgári berendezkedésig vezet. Az egyén hitétől, etikájától – a gazdasági változásokon át – egészen a társadalmi paradigmaváltásig. A piacgazdaság lehetővé tette a társadalom életminőségének a javulását. Ez pedig lehetővé tette a mai értelemben vett polgárság kialakulását. Vagyis beindította a polgárosodás folyamatát, ami lehetővé tette a középosztály, mint új társadalmi képződmény megjelenését. Ráadásul a reformáció hatása egy olyan polgárosodást tett lehetővé, amely végre nemcsak a fővárosokban és a nagyvárosokban, hanem vidéken is érvényesült!
Ugyan, hol beszélhetnénk erről hitelesebben, mint épp itt, a parasztpolgári mezővárosok által naggyá tett magyar Alföldön? Tudjuk jól, hiszen köztük élünk, bennük vagyunk nap mint nap, hogy a protestáns szellemiségben nevelkedő és dolgozó mezővárosi parasztpolgárok templomokat emeltek itt. Mértékletes, de igényes és praktikus házsorokat húztak fel a településeiken. Népiskolákat alapítottak, kollégiumokat, líceumokat tartottak fenn a közösségeikben. Így biztosítva a gyermekeik jövőjét. És így biztosítva annak a bizonyos protestáns etikának a nemzedékről-nemzedékre való átörökítését. Ha napjaink lokálpatriótái előképet keresnek maguknak, nem is kell máshol keresgélniük. Az elmúlt évszázadok kelet-magyarországi „kálomista” parasztpolgárai között megtalálják!
Hölgyeim és Uraim!
Amint látják, a ’polgárosodás’ az ’egyéni szabadság’ után – de azzal szoros összefüggésben – immár a reformációnak a közösségekre gyakorolt hatását mutatja. A reformáció, a protestantizmus ugyanis az egyéni felelősség mellett magával hozta a közösségi személet megújítását is. Max Weber egyenesen úgy látta, hogy a reformáció örökösei szerint „az egyének mindenfajta személyes és magánérdekénél előbbre való a közjó.” Ezt jól mutatja egyébként a makói gyülekezet áldozatos munkája is. Önök az istentiszteletek megtartása, az idősotthonok rendszeres látogatása, a keresztelések, a konfirmációk, a házasságkötések és a temetések mellett szerteágazó intézményfenntartói, ha tetszik társadalmi tevékenységet is végeznek. Ráadásul tudom, hogy az óvodák és iskolák fenntartása mellett egy újabb, szociális munkával foglalkozó helyi intézmény létrehozása és fenntartása is a céljaik között szerepel. Az állam tevékenységét támogató, azt kiegészítő egyházi szerepvállalással pedig el is érkeztünk a közösségi lét következő – sokunk szerint a gyülekezeti-felekezeti összetartozás mellett a közösségi lét legnemesebb, legmagasabb rendű megvalósulási formájához – a nemzeti léthez.
Hölgyeim és Uraim!
A reformációnak a társadalomra és a gazdaságra gyakorolt hatása után azt javaslom, nézzük meg röviden azt, hogy milyen összefüggést találunk a Luther Márton által képviselt szellemiség és a nemzeti identitás, a nemzeti kultúra vonatkozásában?
Mint tudják, a reformáció elutasította, hogy a kereszténység, egy mindenek felett álló – ma úgy mondanánk: egy szupranacionális – központból irányíttassék. Ennek a szupranacionális hatalomnak egykor saját nyelve is volt. A latin, vagyis egy olyan holt nyelv, amelyet a hívek nem beszéltek, és mégis: az Istennel való párbeszédükben, az Isten házában más nyelvet – jelesül a sajátjukat – nem használhattak. A reformáció csendes forradalma éppen az volt, hogy ezen változtatott. Méghozzá azzal, hogy holtból újra élővé tette az Istennel való párbeszéd nyelvét. Nemzeti nyelvűvé tette az istentiszteleteket és a tömegek, a nép kezébe adta az anyanyelvű Szentírást.
A reformáció volt az első olyan szellemtörténeti fordulat az európai népek, így a magyar nép történelmében is, amely messze megelőzve a nemzeti nyelv hivatalossá tételét, felszabadította és visszahelyezte a jogaiba az anyanyelvet és a nemzethez tartozás érzését. Mindazt, amit korábban a nagypolitika fosztott meg ősi, természetes jogaitól. A nagypolitika, vagyis a népek, nemzetek szuverenitására fittyet hányó birodalmi logika, amely átalakulva, de el nem veszve, még ma is meg-megmutatja magát a közéleti vitáinkban. Amely bizony még ma is hat és irányítani akar.
A reformáció idején a nyelv és a nép közötti hatás erős kölcsönhatás volt. Az anyanyelv – legalább lélekben – felszabadította a híveket, a népet. A nép pedig felszabadította a nyelvet, a nemzeti nyelvet, amely addig soha nem látott fejlődésnek indult. Így van ez a magyar nyelv esetében is. A prédikációs és erkölcsi irodalom nagyjainak, mint Méliusz Juhász Péternek és Bornemissza Péternek, Dévai Bíró Mátyásnak és Szenci Molnár Albertnek a kötetei, magyarok emberöltőinek a formálásában játszottak szerepet. Károli Gáspár bibliafordítása pedig alapvető hatással volt arra, amit ma irodalmi nyelvnek nevezünk Magyarországon. Illetve bárhol, ahol magyarok élnek: ahol magyarul írnak és olvasnak.
Ennek a hatásnak az évszázadokon át való érvényesülésére szép és híres példa az, hogy Ady Endre, aki a magyarság máig leggyakrabban olvasott és legtöbbször idézett költőinek az egyike, egy könyvet mindig és mindenhova magával vitt évtizedeken át. Igen, a Bibliát! De nem egyszerűen a Bibliát, hanem a vizsolyi Biblia egy reprint kiadását. A református lelkipásztor, Károli Gáspár bibliafordítását! Ady végső soron azon a magyar nyelven írta a verseit, amit Károli csiszolt fényesre évszázadokkal korábban. Nem túlzás tehát azt állítanunk, hogy a mi nyelvünk – a mai irodalmi nyelv –, az a nyelv, amelyen most is beszélünk, igen nagy részben a reformáció egyik legfontosabb, máig velünk élő szellemi hagyatéka.
A reformáció, a magyar reformáció azonban nemcsak szebb külcsínt adott a magyar nyelvnek, hanem gazdagabb belbecset is. Új tartalmat. Valódi gondolati, szellemi gyarapodást. A tudásanyag bővülésének és a tudás egyre szélesebb körben (ma azt mondanánk: egyre demokratikusabb módon) való elosztásának az alapját pedig egy új iskolarendszer adta. A református és evangélikus iskolarendszer, amely az „egyház veteményeskertjének” tekintette az iskolát. Ez volt a magyarság történetének első olyan szervezett oktatási rendszere, amely már tudatosan törekedett arra, hogy: magas színvonalú és korszerű, valamint hazafias és polgárias szemléletű oktatást nyújtson, méghozzá demokratikusan, azaz minden törekvő, serény keresztyén fiatal számára elérhető módon.
Gondolják csak meg, micsoda haladó gondolat volt az, hogy a falusi iskolák tehetségeit a keresztyén közösség a saját (vagy ha azt nem engedhették meg maguknak, akkor módosabb pártfogók vagy a felekezeti pénzalapok) támogatásával képezze tovább a korabeli protestáns oktatás csúcsintézményeinek számító líceumokban és kollégiumokban! Olyan máig ismert és elismert szellemi műhelyekben, mint Sárospatak, Debrecen vagy Késmárk. A reformáció azáltal, hogy „szinkronizálta” Isten igéjét, azáltal, hogy magyarra ültette a Szentírást, tömegek számára tette emberibbé az Istent, és tömegek esetében segített felfedezni az emberben meglévő istenit. Az alkotni, tanulni, törekedni képes lényt, amelyet az Isten egykor a maga arcára és hasonlatosságára teremtett és amelynek ő adott értelmet.
A megerősödő hitnek eszköze és eredménye is volt a nemzeti kötelék szorosabbra fonása és a nemzettudat megerősödése. Nincs min meglepődnünk ezért, ha azt látjuk, hogy a protestáns vallás szabad gyakorlásához való jog a reformációt követő évszázadokban számtalanszor fonódott egybe más, a nemzetállami szuverenitást, a területi egységet vagy a nemzeti identitást védő mozgalmakkal. Ez a hit és ez a szellemiség nem egyszer járult hozzá a mi történelmünk során is ahhoz, hogy „megfogyva bár, de törve” éljen – túléljen – „nemzet e hazán”. A reformáció hatására erősödő nemzeti érzés és konok keresztény hit segített a megmaradásban a török megszállás idején. Vagyis egy idegen kultúrájú és idegen vallású néptömeg inváziója idején. Az segített Bécs, vagyis egy központosító törekvésű, nemzetek feletti birodalmi központ ellenében. És az segített a magyarságnak akkor is, amikor három részre szakadt az ország…
Ha e három történelmi mérföldkőről bárkinek is eszébe jut a jelen – nevezetesen az iszlám jelentette kihívás, Brüsszel lopakodó föderalizmusa, vagy Magyarország szociális, gazdasági kettészakadtsága – akkor az nem csak a véletlen műve. És ha nem a véletlen műve a kihívás, akkor talán nem a véletlen műve a helyes válasz, a megoldás megtalálása sem. A múlt tanulmányozása segít a mai megoldások beazonosításában is: a reformáció 500 évvel ezelőtt közelebb hozta hozzánk a Szentírást, sőt magát a Hitet, és a kereszténység segített minket büszke magyarrá válni, értelmet, hétköznapi jelentést adni az olyan, korábban elvont fogalmaknak, mint Európa és európaiság.
A jelen kihívásaira most is a hit és a hagyomány jelenthet megoldást! A kálomistákra jellemző csökönyös ragaszkodás a keresztény Európához. És ragaszkodás a szuverén nemzetállami léthez, hiszen csak az ilyen államok kötelékéből állhatott és állhat ma is össze a közös és újra erős Európa.
Mindezen belül természetesen megvan a magunk „külön bejáratú” dolga is itt, a Kárpát-medencében. Azon belül itt, az Alföldön és Makó városában, térségében. A mi dolgunk az, hogy továbbra is megmaradjunk magyarnak és keresztyénnek! Ha békésen is, de csökönyösen. Ezt a felelősséget rója ránk az államiságunk 1000 esztendeje, és a hitünk megújításának immár 500 esztendeje. Kereszténység és nemzet – ez a válasz újra. Kereszténység és nemzet – ez volt a válasz a történelmi méretű kihívásokra félezer éve és ez most is!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
